A japánok imádnak ajándékozni, különösen év végén és nyár közepén. A nyári ajándékozás neve ochugen, a télié pedig oseibo. Ilyenkor a cégek és a magánszemélyek is mániákusan lesik, ki kinek küld ajándékot. A karácsony és az egyéb ünnepek sokkal bensőségesebbek ajándék szempontjából. A félévenkénti ajándékvásárlás viszont társadalmi kötelezettség, és mindenki rengeteget aggódik miatta.
Régebben az emberek úgy adták át ezeket az ajándékokat, hogy váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak a kapuban. Ma már az áruházak csomagküldő szolgálatát veszik igénybe, így fejezik ki tanáraik, mestereik és idősebb kollégáik iránt érzett hálájukat és szeretetüket. A dolog még így is elég macerás.
Az ilyenkor küldhető ajándék természetét bonyolult követelményrendszer határozza meg. A gesztus inkább formai, semmint tartalmi, így aztán az ajándék nem lehet túl személyes. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük az ajándékozott személyiségét, és saját magunkról sem lehet árulkodó; a reprezentációs célból egymást megajándékozó vállalatvezetők esetében mindez kétszeresen is igaz. Az ajándék nem lehet se túl különleges, se túl eredeti, se túl speciális. A lényeg a használhatóság. Praktikus dolgokat kell választani, abból biztos nem lehet baj: szappan, törülköző, mosószer, szárított tengeri fű, friss rák, konzerv, tea, keksz, száraz tészta, főzőolaj, bor, sör, pálinka, gyümölcs, zöldség - lényeg, hogy ritkaság legyen és csillogjon-villogjon. (Japánban a zöldség és a gyümölcs is ínyencségnek számít, a szín, a forma és a csillogás fontosabb, mint az íz. Még egy almába sem szokás csak úgy egyszerűen beleharapni. Az alma a megtestesült szépség maga - piros, fénylő és akkora, mint egy kisebb görögdinnye: annyira tökéletes, hogy igazából asztal mellett ülve, szalvétán, tányéron és késsel-villával lehet méltóképpen elfogyasztani).
Az ochugen és oseibo időszakok alatt valósággal kiürülnek a nagyáruházak polcai. A vásárlók fáradhatatlanul mászkálnak le és fel a hatalmas tömegben, miközben igyekeznek kiválasztani a megfelelő ajándékokat. A csomagküldő osztály külön részleg, itt asztal mellett ülve beszélhetjük meg, hogy mit hova küldjenek. A legfontosabb a csomagolás. Az olcsójánosok szerencséjére, utcai árusoktól is vehetünk a tekintélyes áruházak csomagolópapírjaiból, így egy kis munkával sokkal értékesebbé varázsolhatjuk az ajándékainkat. Két kiló Mitsukoshi papírba csomagolt vaj többet ér, mint egy sima papírzacskóba csomagolt aranyóra.
Az ajándékot hagyományosan nem illik az ajándékozó szeme láttára kibontani. Ha például egy üzleti tárgyalásra ajándékot viszünk, és a megfelelő etikett szerint átadjuk, akkor ne csodálkozzunk, ha az ajándékot hálás köszönő szavak mellett félreteszik. Ha a japánok az ajándékozó előtt bontanák ki a csomagot, akkor fennállna az a szörnyű veszély, hogy véletlenül olyan gesztust tennének, amely arra utalna, hogy ez bizony nem életük legcsodálatosabb ajándéka, és nem pont ez hiányzott még nekik a tökéletes boldogsághoz. Az ilyen árulkodó gesztus borzasztó szégyen lenne, ezért még a lehetősége is kerülendő.
Ajándékot nem elfogadni rettentő udvariatlanság, még akkor sem illik ilyesmit tenni, ha már tényleg elegünk van a konzervsonkából, és tudjuk, hogy ismét azt fogunk kapni. A lekötelezettség fogalmának egyenes következménye, hogy a japánok mindig többre becsülik az ajándékot a valós értékénél, így aztán értékesebb ajándékkal fogják viszonozni. Bizony, egymás megajándékozása könnyen végtelen adok-kapokká fajulhat, melynek során a felek egyre elegánsabban becsomagolt és egyre értékesebb ajándékokkal bombázzák egymást. Az ilyesmit úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha eleve senkit se kötelezünk le azzal, hogy ajándékot adunk neki.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT![.×Sekai-Japan×. || [Nippon no Sekai] || Japanese Life](/portal/sekai-japan/image/logo_1282212098.png ".×Sekai-Japan×. || [Nippon no Sekai] || Japanese Life"){kind=logo}
